MODFLOW-NWT: a MODFLOW-2005 Ăşj alakja

Írta: Jakab András on .

A MODFLOW modell (McDonald és Harbaugh, 1988) első verziói biztos, de egyáltalán nem flexibilis módon kezelték a nyílt víztükrű véges-differencia vízadókat olyan esetekben, amikor a víztükör a cella aljának szintje alá került. A "száraz cellákat" egyszerűen inaktív cellákká konvertálta a modell, és a szimuláció fennmaradó részében ezek a cellák nem voltak az aktív modellterület részei. Ez a megoldás természetesen, rengeteg problémát okozott, mint pl. a beszivárgás egy részének elvesztése és a száraz cellák oly mértékű továbbgyűrűzése a térben, hogy az elfogadhatatlan áramlási körülményeket okozott.

A valós feladatok szimulációja során szükségessé vált a száraz cellák újra aktiválása abban az esetben, amikor a víztükör a cella aljának szintje fölé emelkedett. Ez az egyszerű szükségszerűség közel két évtizednyi próbálkozásokhoz vezetett, melyek során a modellezők igyekeztek fenntartani a rugalmasságot, de ugyanakkor el kellett kerülni a numerikus megoldás instabilitását. A BCF2 segített valamelyest a helyzeten, de nem volt alkalmas minden probléma megoldására, sokszor meglehetősen hosszú futási időket eredményezett, és a BCF2 beállítások nem voltak egyetemesen érvényesek minden modellre.

Mintegy két évtized után egy teljesen új megközelítést vezettek be, melynek az alapját a Newton-Rapson megoldás képezte a Picard módszer helyett. Úgy tűnik, hogy a Newton-Rapson megfogalmazás az elmúlt 25 év leglényegesebb fejlődési lépése a MODFLOW történetének.

A teljes cikk itt olvashatĂł: pdfPDF